Bundicica és az életre kelt múmia

A titokzatos láda

Volt egyszer egy Bundicica nevű macska, aki egy csendes, barátságos kisváros egyik még csendesebb utcájában lakott. Bundicica kívülről majdnem olyan volt, mint bármelyik másik macska: szeretett a napsütötte ablakpárkányon szundikálni, nagy érdeklődéssel figyelte a madarakat, és pontosan tudta, melyik konyhaszekrényben tartják a legfinomabb falatokat. Egyvalamiben azonban nagyon különbözött a többi cicától. Bundicica rettenetesen kíváncsi volt. Nem egyszerűen érdekelte a világ, hanem mindenáron tudni akarta, hogyan működik. Ha talált egy bezárt ajtót, rögtön azon kezdett gondolkodni, mi lehet mögötte. Ha meglátott egy ismeretlen tárgyat, addig szaglászta, kerülgette és vizsgálgatta, amíg legalább három elmélete nem született róla. Ha pedig valahová azt írták, hogy „Hozzányúlni tilos!”, Bundicicának különösen nehéz napja lett.

Egy októberi reggelen szokatlanul korán ébredt. Még a nap sem bújt elő teljesen a háztetők mögül, Bundicica azonban már nyitott szemmel feküdt az ágyában, mert valami csiklandozta az orrát. Először azt hitte, a takaróból szállt fel egy apró szösz, ezért megdörzsölte az orrát a mancsával, megfordult, és megpróbált visszaaludni. Néhány másodperccel később azonban akkorát tüsszentett, hogy ijedtében majdnem legurult az ágyról.

– Hapci!

Bundicica felült, és sértődötten körülnézett. A szobában látszólag minden rendben volt. Az ablak csukva, a piros labdája az ágy alatt, a könyvek a polcon, Béla, a kissé kopott plüsselefánt pedig ugyanott üldögélt, ahol előző este hagyta.

– Te is érzed ezt a szagot? – kérdezte tőle Bundicica.

Béla nem válaszolt. Igaz, Béla még soha életében nem válaszolt semmire, mivel plüsselefánt volt, Bundicica azonban ezt sosem tekintette akadálynak egy komoly beszélgetésben.

– Szerintem is furcsa – mondta, majd leugrott az ágyról.

A levegőben valóban különös szag terjengett. Poros volt, száraz és valahogy nagyon-nagyon régi. Nem olyan szaga volt, mint annak a pornak, amelyet az ember egy szekrény mögött talál, hanem olyannak, amely talán már akkor is por volt, amikor még senki sem találta fel a szekrényt.

Bundicica kidugta a fejét a folyosóra, és abban a pillanatban meglátta a szag forrását. A folyosó közepén egy hatalmas faláda állt.

Bundicica biztos volt benne, hogy előző este még nem volt ott. Egy ekkora ládát még ő sem tudott volna figyelmen kívül hagyni. Sötét fából készült, a sarkait megkopott rézlemezek védték, az oldalát pedig különös alakok borították. Voltak rajta madarak, kígyók, emberi szemek, furcsa fejfedőt viselő emberek és olyan jelek, amelyek Bundicicának leginkább apró rajzocskáknak tűntek.

Óvatosan közelebb ment, körbejárta a ládát, majd megszagolta.

– Határozottan te vagy a büdös – állapította meg.

A láda természetesen nem válaszolt. A tetejére egy nagy fehér papírt ragasztottak. Bundicica felugrott a mellette álló székre, onnan pedig már el tudta olvasni a feliratot.

Bundicica hosszasan nézte a feliratot.

– Rendben – mondta végül. – Nem nyitom ki.

Lemászott a székről, tett három lépést a szobája felé, majd megállt. Visszanézett. A láda békésen állt a folyosón. Bundicica tett még egy lépést, aztán megint megállt.

– Attól még ellenőrizhetem, hogy rendesen be van-e zárva – jegyezte meg.

Ezzel sikerült is megnyugtatnia magát. Hiszen a ládára azt írták, hogy ne nyissa ki. Arról egyetlen szó sem esett, hogy nem szabad megvizsgálni a zárszerkezetet. Márpedig Bundicica mindig is fontosnak tartotta a pontos fogalmazást.

Visszasétált a ládához. Az oldalán egy nagy, rézből készült kapocs volt. Bundicica közel hajolt hozzá, megszagolta, majd óvatosan hozzáért a mancsával. A kapocs halk kattanással kipattant.

Bundicica megdermedt.

– Hoppá.

Néhány másodpercig semmi sem történt. Aztán a láda fedele egy ujjnyit megemelkedett, és jeges levegő szivárgott ki alóla. Bundicica hátrált egy lépést. Most már kezdte úgy érezni, hogy a „Ne nyisd ki!” felirat talán mégsem egyszerű múzeumi udvariassági formula volt.

A láda belsejéből halk zaj érkezett.

– Haaaa...

Bundicica fülei azonnal előremozdultak.

– Tessék?

– Haaaaaaa...

A hang egyre erősödött. Bundicica óvatosan közelebb hajolt.

– Van odabent valaki?

– HAAAAAPCIIII!

A tüsszentés akkora erővel tört elő a ládából, hogy a fedele felcsapódott, Bundicica pedig ijedtében hátraugrott. Sűrű porfelhő lepte el a folyosót. Bundicica köhögött, prüszkölt, és a mancsával próbálta elhessegetni maga elől a port, amikor egyszer csak meglátott valamit a láda szélén.

Egy kezet. Legalábbis valaha kéz lehetett. Hosszú, megsárgult vászoncsíkok borították, az ujjak pedig lassan rámarkoltak a láda szélére. Egy pillanattal később megjelent egy másik kéz is, aztán egy pólyákba tekert fej emelkedett ki a sötétből.

Bundicica tátott szájjal figyelte, ahogy a különös alak lassan felül, majd nagy nehezen kimászik a ládából. Magas volt, vékony, tetőtől talpig régi vászoncsíkokba csavarva, amelyek több helyen úgy lógtak róla, mintha valaki félbehagyta volna a becsomagolását.

A pólyák közötti résből két sárgás szem nézett Bundicicára. Az alak kihúzta magát, felemelte mindkét karját, és olyan mély hangon szólalt meg, hogy még az ablaküveg is beleremegett.

– Végre! Háromezer-kétszáznegyvenhét esztendő után ismét a szabad ég alatt állok!

Bundicica pislogott néhányat. Sokféle lehetőségre gondolt, amikor meglátta a ládát, de arra, hogy egy beszélő múmia mászik ki belőle, valamiért nem.

– Jó reggelt – mondta végül udvariasan.

A múmia lenézett rá. Úgy látszott, ő sem számított arra, hogy háromezer évnyi fogság után egy macska fogadja.

– Te szabadítottál ki engem?

– Inkább azt mondanám, hogy ellenőriztem a láda zárszerkezetét.

– Kinyitottad.

– Ez is egy lehetséges értelmezés.

A múmia közelebb hajolt.

– Macska vagy?

Bundicica kissé sértődötten kihúzta magát.

– Bundicica vagyok.

A múmia erre még jobban kihúzta magát, ami nem lehetett könnyű, mert közben egy hosszú pólyadarab lógott le a válláról.

– Akkor jól jegyezd meg a nevemet, Bundicica! Én vagyok II. Hapci-Ré, Felső- és Alsó-Egyiptom hatalmas fáraója, a Nílus Koronája, a Nap Fia, a Sivatag Oroszlánja, a Homok Vihara, a Két Föld Legyőzhetetlen Ura és...

A múmia hirtelen elhallgatott. Az orra megrándult. Bundicica gyanakodva figyelte.

– Jól vagy?

– Természetesen. Én vagyok a...

– Hapci?

– Nem Hapci, hanem Hapci-Ré! És mint mondtam, én vagyok a...

A múmia orra ismét megrándult.

– HAAAAAPCIIII!

A tüsszentés olyan hatalmas volt, hogy a múmia fejéről letekeredett egy hosszú pólyadarab, átrepült a folyosón, és tökéletesen rátekeredett az állólámpára. Néhány másodpercig teljes csend volt. Bundicica a lámpára nézett. Aztán II. Hapci-Rére. Aztán ismét a lámpára.

– A Sivatag Oroszlánja allergiás a porra?

– Nem vagyok allergiás.

– Rendben.

– Egy fáraó sohasem allergiás. Ez királyi tüsszentés volt.

Bundicica komoly arcot vágott.

– Így már egészen más.

II. Hapci-Ré gyanakodva nézte.

– Te most gúnyolódsz velem?

Bundicica egy darabig gondolkodott azon, hogy érdemes-e hazudnia egy frissen feltámadt ókori uralkodónak.

– Egy kicsit.

II. Hapci-Ré felháborodottan felhördült, majd méltóságteljesen elindult a nappali felé. Legalábbis méltóságteljesen szeretett volna elindulni. A bal lábáról lelógó pólyacsík azonban beleakadt az ajtókilincsbe. A fáraó tett két határozott lépést, a pólya megfeszült, ő pedig úgy pördült meg, mint egy rosszul eldobott búgócsiga, és egyenesen belehuppant a fotelbe.

Bundicica becsukta a száját. Nagyon igyekezett nem nevetni. Tényleg nagyon igyekezett. De nem sikerült.

II. Hapci-Ré lassan felnézett rá.

– Nevetsz?

– Nem.

– Hallom.

– Köhögök.

– Az előbb nevettél.

– Különleges macskaköhögés.

A múmia méltósága maradékát összeszedve felállt, kiszabadította a pólyáját az ajtókilincsből, majd körülnézett a nappaliban. A televíziót hosszasan vizsgálta, a távirányítót gyanakodva megforgatta a kezében, a villanykapcsolót pedig háromszor fel- és lekapcsolta, mielőtt Bundicicához fordult.

– Melyik királyság ez?

– Magyarország.

II. Hapci-Ré elgondolkodott.

– Nem ismerem.

– Háromezer év alatt történt egy-két változás.

– Ki a fáraója?

– Nincs fáraója.

A múmia szeme felcsillant.

– Akkor gazdátlan?

– Nem.

– Király?

– Az sincs.

– Akkor ki uralkodik rajtatok?

Bundicica vakargatni kezdte a füle tövét. Sejtette, hogy ennek pontos elmagyarázása hosszabb időt venne igénybe.

– Bonyolult.

II. Hapci-Ré elmosolyodott. És Bundicicának egyáltalán nem tetszett ez a mosoly.

– Akkor egyszerűsíteni fogom.

– Hogyan?

A múmia az ablakhoz lépett, széttárta a karját, és olyan hangon szólalt meg, mintha odakint több tízezer alattvaló várná minden szavát.

– Meghódítom ezt az országot!

Bundicica felsóhajtott.

– Muszáj?

– Természetesen!

– Miért?

II. Hapci-Ré meglepetten fordult meg. Úgy tűnt, ezt még soha senki nem kérdezte tőle.

– Mert fáraó vagyok.

– Attól még nem muszáj állandóan meghódítani valamit.

– De igen.

– Szerintem nem.

Bundicica úgy döntött, hogy ez a vita valószínűleg nem viszi előre a dolgokat. II. Hapci-Ré ekkor benyúlt a pólyái közé, és előhúzott egy aranyszínű amulettet. A közepében fekete kő csillogott, körülötte pedig apró hieroglifák sorakoztak. Amikor a múmia a magasba emelte, Bundicica egy pillanatra mintha sötét fényt látott volna megvillanni benne.

– Ezzel nemcsak ezt az országot fogom meghódítani. Az egész világot!

– Ezzel a nyaklánccal?

– Ez nem nyaklánc! Ez Anubisz Fekete Nap amulettje. Amikor a Nap eléri legmagasabb pontját az égen, kimondom az ősi varázsigét, és mindenki, aki meghallja a hangomat, engedelmeskedni fog nekem.

Bundicica fülei lassan hátrahajlottak.

– Mindenki?

– Mindenki.

– A postás is?

– Igen.

– A fagylaltos bácsi?

– Igen.

– A tanárok?

– Természetesen.

Bundicica gondolkodott.

– A fogorvos is?

II. Hapci-Ré egy pillanatra elbizonytalanodott.

– Ő is.

Bundicica nagyot nyelt.

– Akkor ez tényleg komoly.

Odament az ablakhoz, és felnézett az égre. A Nap még nem járt túl magasan. Volt ideje, de nem sok. A világot hamarosan egy háromezer éves, porallergiás fáraó fenyegette, aki még azt sem tudta, mi az a televízió.

Bundicica megvakarta az állát. Aztán megkordult a gyomra.

– Rendben – mondta. – Megmentem a világot.

II. Hapci-Ré felvonta a szemöldökét.

– Tessék?

– Semmi. Előbb reggelizem.

A fáraó döbbenten bámulta.

– Én most közöltem veled, hogy meghódítom a világot!

– Tudom.

– És te enni akarsz?

Bundicica elindult a konyha felé.

– Üres hassal még egy zoknit is nehéz megtalálni, nemhogy megállítani egy gonosz fáraót.

– Én nem vagyok gonosz!

Bundicica hátranézett.

– Világuralom?

– Igen.

– Mindenki engedelmeskedjen neked?

– Igen.

– Varázsamulett?

– Igen.

– Ez azért eléggé gonosz fáraósan hangzik.

II. Hapci-Ré ezen elgondolkodott.

– Talán egy kicsit.

A konyhába érve azonban mindketten megfeledkeztek a világuralomról, mert a sarokból halk zúgás hallatszott. A robotporszívó felébredt. Lassan kigördült a töltőállomásáról, egyenesen II. Hapci-Ré felé.

A fáraó megdermedt.

– Bundicica.

– Igen?

– Mi az?

– Robotporszívó.

– Mi?

– Takarít.

II. Hapci-Ré hátrált.

– Él?

– Nem.

A robotporszívó nekiment a lábának, megfordult, majd ismét nekiment.

– Megtámadott!

– Csak takarít.

– Engem akar feltakarítani!

– Inkább a port rajtad.

A gép forgókeféje ebben a pillanatban elkapta a múmia egyik lelógó pólyáját. A pólya lassan elkezdett feltekeredni. II. Hapci-Ré lenézett. A robotporszívó húzott rajta egyet. A múmia felordított.

– DÉMON!

És futni kezdett. Bundicica még soha életében nem látott ilyen gyorsan futó múmiát. II. Hapci-Ré körberohanta a konyhaasztalt, mögötte gurult a robotporszívó, közöttük pedig egyre hosszabb pólyacsík feszült. A Nílus Koronája, a Sivatag Oroszlánja és a Két Föld Legyőzhetetlen Ura úgy menekült a kis kerek takarítógép elől, mintha maga Anubisz kergetné.

Bundicica először próbált segíteni. Aztán nevetni kezdett. Aztán már annyira nevetett, hogy le kellett ülnie.

– Bundicica! – kiáltotta a fáraó. – Csinálj valamit!

Bundicica odaugrott a géphez, és megnyomta a tetején lévő gombot. A robotporszívó azonnal megállt. II. Hapci-Ré zihálva meredt rá.

– Legyőzted.

– Kikapcsoltam.

– Hogyan?

– Megnyomtam a gombot.

A múmia hosszasan nézte a porszívót, majd Bundicicát.

– Taníts meg erre a varázslatra.

Bundicica elmosolyodott.

– Előbb reggeli.

Miközben azonban enni kezdett, valami fontosat vett észre. Amikor a robotporszívó nekiment II. Hapci-Rének, a múmia nyakában függő fekete amulett egy pillanatra felizzott.

Bundicica lassan letette a falatot. Lehet, hogy megtalálta a világ megmentésének első nyomát.

És Bundicica még nem tudta, hogy mire eljön az este, egy ősi papiruszt kell megfejtenie, fel kell jutnia egy torony tetejére, szembe kell néznie a Fekete Nap átkával, és meg kell győznie egy háromezer éve halott fáraót arról, hogy a világ meghódításánál van valami sokkal nehezebb.

Megtanulni újra otthon lenni benne.